Egy görbe hátú zsémbes bélelt kabátzsebében, magányosan lapult egy kék színű szaloncukor. Gazdája egy bizonyos Fokhegy Egon volt, akinek esze ágában sincs kicsomagolni csillogó papírjából, ahogy teszik azt a legtöbb hozzá hasonló szaloncukorral, ehelyett sokkal jobb tervet eszelt ki. Az egyik éjjel nagy semmittevésében kifundálta, hogy karácsony éjjelén kisétál az aprócska város égőkkel díszített főterére, és megdobja vele az első járókelőt, aki ünnepelni merészeli szent karácsony éjszakáját. Egon egy cseppet sem szerette a karácsonyt, ahogy irtózott az összes többi ünneptől is, amely csak egy kicsit is utalt az emberek közötti szeretetre. Számára a szeretet ünnepe nem volt más, mint egy ügyefogyott emberi szokás, s mint ilyet, igyekezet a lehető legtávolabb tartani magától, fénye nehogy megfertőzze a magánytól megrozsdásodott szívét.

Ahogy elérkezett a nagy nap, az aprócska város már kellően felkészült a karácsonyra. Az ablakokban fenyőfa formájú égősorok világítottak, s az ajtókra csillámporból angyalkákat festettek, melyek meseszépen vibráltak a reggeli napsütésben. A lámpaoszlopokat is feldíszítették. A tetejükre aranyszínű harangformákat erősítettek, melyek az este beköszöntével úgy ragyogtak a környező utcákra és terekre, mintha színaranyból készítették volna őket. A templomtól nem messze, egy régi bárház repedésében lakott Csengő, a kisegér, aki épp úgy várta a karácsonyt, ahogy odafönt az emberek. Csengő is igyekezett széppé varázsolni szegényes otthonát. A piacról elhordott fenyőágakkal szépen körberakta a bejáratot, s a nem túl tágas nappalijába egy pár centis fenyőfát állított, rajta egy csöppnyi piros színű dísszel, amit az egyik emeleten talált, amikor is felfedező útra indult élelemért. Ám Csengő számára ez a karácsony igen különlegesnek számított. Mióta felhagyott az eredi életével, s beköltözött az aprócska város aprócska házának még apróbb repedésébe, most először fordul elő, hogy valaki meghívta vacsorára. Az illető nem más, mint Gusztáv, a sarki zöldséges bódé rágcsálója, aki izgatottan várta vacsoravendégét. Ez alkalomra még friss sajtot is lopott Teflóna néni csemegeüzletéből, amiért igen meg kellett harcolnia a szomszédos egerekkel, de Gusztáv kitartó volt, s derekasan kiállta a karácsonyi erőpróbát.

A főtéren álló hatalmas toronyóra már éppen hét órát mutatott, amikor egy kézzel faragott fagombbal a táskájában Csengő kilépett a repedésből. Mivel más értéke nem igen volt, a kopottas gombot szánta ajándéknak kedves barátjának, amit gondosan becsomagolt egy előző napi újságpapírba, még piros masnit is illesztett az oldalára. Jókedvűen átvágott a templom hófedte kertjén, s szíve úgy zakatolt örömében, akár egy északi sarkra tartó mozdonyszerelvény. Amikor már éppen a főtérhez ért, szeme megakadt egy előre hajló hosszú kabátos alakon, aki gyanúsan járkált fel s alá egymagában. Eleinte nem is akart foglalkozni a jelenséggel, várta Gusztáv és az ő ízletes sajtvacsorája, de ahogy egyre közelebb ért máris meglátta, hogy az ember az egyik kezével ügyetlenül próbálja összefogni a kabátját, a másikkal pedig esetlenül elhajít valamit, ami tőle pár méterre landolt egy hókupacban. Csengő közelebb merészkedett a hókupachoz, s a szája tátva maradt a csodálkozástól. Soha életében nem látott még ilyesmit. Egy kéken csillogó papírba csomagolt valami hevert a hóban, aminek a vége fodorszerűen volt összekötve, középen fehér színű szegéllyel. Fokhegy Egon nagyon mérges volt, amiért dobása célt tévesztett, és dideregve nyúlt volna le a szaloncukorért, amikor megpillantotta Csengőt, aki annyira belefeledkezett a szaloncukor látványába, hogy elfelejtett elrejtőzni Egon elől.

- Eredj innen szaloncukor tolvaj! – dünnyögte Egon a kisegérnek, de nem mert lenyúlni az édességért, hiszen jobban félt az egerektől, mint magától a karácsonytól.

Csengő dermedten figyelte a felette tornyosuló Egont, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint félelme az emberek iránt.

- Ember uram kérem, mi ez itt a hóban? – kérdezte vékonyka hangján Egontól.

- Hát, még ezt sem tudod? – fölényeskedett Egon, aki olyan ügyetlenül fogta össze a kabátját, hogy egy kósza szellő besurrant a ruhadarab alá, és hideg leheletével jól telefújta a férfi mellkasát, egészen a fülcimpájáig. Egon szörnyen mérges lett, és legszívesebben egy mozdulattal felkapta volna a szaloncukrot, de Csengő túl közel volt hozzá, és a kabátja is könnyedén szétnyílhatott volna.

- Még soha nem láttam ilyet. – ámuldozott a látványtól Csengő, és kicsi kezeit végigsimította a fényes csomagoláson. – Az enyém lehet? – nézett csillogó szemekkel a férfira.

- Csak nem gondolod? – csattant fel Egon. – Ez az én szaloncukrom. Egyetlen egy van belőle, és szükségem van rá. –dideregte. Csengő most látott életében először szaloncukrot. Hallott már róla, hogy létezik egy fényes papírból készült valami az emberek világában, amit a fenyőfára aggatnak szent karácsony idején, de nem gondolta volna, hogy a valóságban ennyire szép és elragadó. Csengő elgondolkodott rajta, hogy mit tudna felajánlani a szaloncukorért.

- Cseréljünk! – javasolta a kisegér.

- Cserélni? Hiszen nincs semmid, amit fel tudnál ajánlani nekem. – förmedt rá Egon.

- Van egy szép nagy gombom. – válaszolta Csengő, és már elő is vette a Gusztávnak szánt ajándékot a táskájából. Csengő szívesen elcserélte volna a szaloncukorra, hiszen szebb ajándékot el se tudott volna képzelni a barátjának, mint a karácsony legpompásabb csillogását. Egon elgondolkodott. Több napja már annak, hogy az egyik reggel elvesztette a gombot a kabátjáról, és azóta fázik szüntelenül. Otthon kifogyott a tartalékból, és mégis kihez fordulhatott volna? Modora miatt senki sem áll vele szóba, így egyedül tengeti mindennapjait.

- Mutasd azt a gombot! – szólalt meg kisvártatva. A kisegér óvatosan kicsomagolta a gombot a papírból és átadta a férfinak. Egon nézegette, forgatta egy darabig a kezében, aztán rápróbálta a kabátjára is, ami pontosan illett a ruhadarabra.

- Rendben! – bólogatott elégedetten. A gombot a szaloncukorért. A kisegér nagyon megörült. Nem is kellett többet mondani neki, máris megragadta a szaloncukrot, és olyan csodálattal nézett újdonsült szerzeményére, mint egy kincskereső az elfeledni vélt kincses szigetére. Egon kedve is megváltozott. Az eddigi mogorva és rideg tekintetét felváltotta egy halványszínű ragyogás, amely kedves mosoly formájában szegődött az arcára, és nyoma sem volt az eddig tapasztalt dühösségének. Csengő elköszönt a férfitól, és hátára kapta a szaloncukrot. Egon is búcsút intett a kisegérnek, és ki erre, ki arra vette az útját. Egon útközben úgy szorongatta a gombot a zsebében, mintha egy szerencsét hozó talizmánt hordozna a rejtekében. Ezen az éjszakán Egon szívében valami végérvényesen megváltozott. Hazaérve órákig csak ült a kandalló melegénél, és a felakasztott kabátját nézegette, kezében a frissen szerzett gombbal, ami soha sem tapasztalt érzéssel töltötte meg minden porcikáját. Testét átjárta az idegenként ható szeretet szívmelengető érzete, és közben áldotta a vak szerencséjét, hogy összehozta a sors a kisegérrel.

Boldog karácsonyt!