Egy görbe hátú zsémbes bélelt kabátzsebében, magányosan lapult egy kék színű szaloncukor. Gazdája egy bizonyos Fokhegy Egon volt, akinek esze ágában sincs kicsomagolni csillogó papírjából, ahogy teszik azt a legtöbb hozzá hasonló szaloncukorral, ehelyett sokkal jobb tervet eszelt ki. Az egyik éjjel nagy semmittevésében kifundálta, hogy karácsony éjjelén kisétál az aprócska város égőkkel díszített főterére, és megdobja vele az első járókelőt, aki ünnepelni merészeli szent karácsony éjszakáját. Egon egy cseppet sem szerette a karácsonyt, ahogy irtózott az összes többi ünneptől is, amely csak egy kicsit is utalt az emberek közötti szeretetre. Számára a szeretet ünnepe nem volt más, mint egy ügyefogyott emberi szokás, s mint ilyet, igyekezet a lehető legtávolabb tartani magától, fénye nehogy megfertőzze a magánytól megrozsdásodott szívét.

Ahogy elérkezett a nagy nap, az aprócska város már kellően felkészült a karácsonyra. Az ablakokban fenyőfa formájú égősorok világítottak, s az ajtókra csillámporból angyalkákat festettek, melyek meseszépen vibráltak a reggeli napsütésben. A lámpaoszlopokat is feldíszítették. A tetejükre aranyszínű harangformákat erősítettek, melyek az este beköszöntével úgy ragyogtak a környező utcákra és terekre, mintha színaranyból készítették volna őket. A templomtól nem messze, egy régi bárház repedésében lakott Csengő, a kisegér, aki épp úgy várta a karácsonyt, ahogy odafönt az emberek. Csengő is igyekezett széppé varázsolni szegényes otthonát. A piacról elhordott fenyőágakkal szépen körberakta a bejáratot, s a nem túl tágas nappalijába egy pár centis fenyőfát állított, rajta egy csöppnyi piros színű dísszel, amit az egyik emeleten talált, amikor is felfedező útra indult élelemért. Ám Csengő számára ez a karácsony igen különlegesnek számított. Mióta felhagyott az eredi életével, s beköltözött az aprócska város aprócska házának még apróbb repedésébe, most először fordul elő, hogy valaki meghívta vacsorára. Az illető nem más, mint Gusztáv, a sarki zöldséges bódé rágcsálója, aki izgatottan várta vacsoravendégét. Ez alkalomra még friss sajtot is lopott Teflóna néni csemegeüzletéből, amiért igen meg kellett harcolnia a szomszédos egerekkel, de Gusztáv kitartó volt, s derekasan kiállta a karácsonyi erőpróbát.

A főtéren álló hatalmas toronyóra már éppen hét órát mutatott, amikor egy kézzel faragott fagombbal a táskájában Csengő kilépett a repedésből. Mivel más értéke nem igen volt, a kopottas gombot szánta ajándéknak kedves barátjának, amit gondosan becsomagolt egy előző napi újságpapírba, még piros masnit is illesztett az oldalára. Jókedvűen átvágott a templom hófedte kertjén, s szíve úgy zakatolt örömében, akár egy északi sarkra tartó mozdonyszerelvény. Amikor már éppen a főtérhez ért, szeme megakadt egy előre hajló hosszú kabátos alakon, aki gyanúsan járkált fel s alá egymagában. Eleinte nem is akart foglalkozni a jelenséggel, várta Gusztáv és az ő ízletes sajtvacsorája, de ahogy egyre közelebb ért máris meglátta, hogy az ember az egyik kezével ügyetlenül próbálja összefogni a kabátját, a másikkal pedig esetlenül elhajít valamit, ami tőle pár méterre landolt egy hókupacban. Csengő közelebb merészkedett a hókupachoz, s a szája tátva maradt a csodálkozástól. Soha életében nem látott még ilyesmit. Egy kéken csillogó papírba csomagolt valami hevert a hóban, aminek a vége fodorszerűen volt összekötve, középen fehér színű szegéllyel. Fokhegy Egon nagyon mérges volt, amiért dobása célt tévesztett, és dideregve nyúlt volna le a szaloncukorért, amikor megpillantotta Csengőt, aki annyira belefeledkezett a szaloncukor látványába, hogy elfelejtett elrejtőzni Egon elől.

- Eredj innen szaloncukor tolvaj! – dünnyögte Egon a kisegérnek, de nem mert lenyúlni az édességért, hiszen jobban félt az egerektől, mint magától a karácsonytól.

Csengő dermedten figyelte a felette tornyosuló Egont, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult, mint félelme az emberek iránt.

- Ember uram kérem, mi ez itt a hóban? – kérdezte vékonyka hangján Egontól.

- Hát, még ezt sem tudod? – fölényeskedett Egon, aki olyan ügyetlenül fogta össze a kabátját, hogy egy kósza szellő besurrant a ruhadarab alá, és hideg leheletével jól telefújta a férfi mellkasát, egészen a fülcimpájáig. Egon szörnyen mérges lett, és legszívesebben egy mozdulattal felkapta volna a szaloncukrot, de Csengő túl közel volt hozzá, és a kabátja is könnyedén szétnyílhatott volna.

- Még soha nem láttam ilyet. – ámuldozott a látványtól Csengő, és kicsi kezeit végigsimította a fényes csomagoláson. – Az enyém lehet? – nézett csillogó szemekkel a férfira.

- Csak nem gondolod? – csattant fel Egon. – Ez az én szaloncukrom. Egyetlen egy van belőle, és szükségem van rá. –dideregte. Csengő most látott életében először szaloncukrot. Hallott már róla, hogy létezik egy fényes papírból készült valami az emberek világában, amit a fenyőfára aggatnak szent karácsony idején, de nem gondolta volna, hogy a valóságban ennyire szép és elragadó. Csengő elgondolkodott rajta, hogy mit tudna felajánlani a szaloncukorért.

- Cseréljünk! – javasolta a kisegér.

- Cserélni? Hiszen nincs semmid, amit fel tudnál ajánlani nekem. – förmedt rá Egon.

- Van egy szép nagy gombom. – válaszolta Csengő, és már elő is vette a Gusztávnak szánt ajándékot a táskájából. Csengő szívesen elcserélte volna a szaloncukorra, hiszen szebb ajándékot el se tudott volna képzelni a barátjának, mint a karácsony legpompásabb csillogását. Egon elgondolkodott. Több napja már annak, hogy az egyik reggel elvesztette a gombot a kabátjáról, és azóta fázik szüntelenül. Otthon kifogyott a tartalékból, és mégis kihez fordulhatott volna? Modora miatt senki sem áll vele szóba, így egyedül tengeti mindennapjait.

- Mutasd azt a gombot! – szólalt meg kisvártatva. A kisegér óvatosan kicsomagolta a gombot a papírból és átadta a férfinak. Egon nézegette, forgatta egy darabig a kezében, aztán rápróbálta a kabátjára is, ami pontosan illett a ruhadarabra.

- Rendben! – bólogatott elégedetten. A gombot a szaloncukorért. A kisegér nagyon megörült. Nem is kellett többet mondani neki, máris megragadta a szaloncukrot, és olyan csodálattal nézett újdonsült szerzeményére, mint egy kincskereső az elfeledni vélt kincses szigetére. Egon kedve is megváltozott. Az eddigi mogorva és rideg tekintetét felváltotta egy halványszínű ragyogás, amely kedves mosoly formájában szegődött az arcára, és nyoma sem volt az eddig tapasztalt dühösségének. Csengő elköszönt a férfitól, és hátára kapta a szaloncukrot. Egon is búcsút intett a kisegérnek, és ki erre, ki arra vette az útját. Egon útközben úgy szorongatta a gombot a zsebében, mintha egy szerencsét hozó talizmánt hordozna a rejtekében. Ezen az éjszakán Egon szívében valami végérvényesen megváltozott. Hazaérve órákig csak ült a kandalló melegénél, és a felakasztott kabátját nézegette, kezében a frissen szerzett gombbal, ami soha sem tapasztalt érzéssel töltötte meg minden porcikáját. Testét átjárta az idegenként ható szeretet szívmelengető érzete, és közben áldotta a vak szerencséjét, hogy összehozta a sors a kisegérrel.

Boldog karácsonyt!

Szőke hajszálak karcolták a lépcsőház elhanyagolt kövezetét. Egy idősebb férfi lépett be a kapun, arca mélyre szabott barázdái szinte köddé váltak a homályos előtérben. Lassan lépkedve felment a lépcsőn, majd megállt a pirosra festett liftszekrény előtt, és némán várakozott a nyikorgó hangú felvonóra. Felkapcsolhatta volna a villanyt a jobb kezénél, de jobban szerette a szemközti játszótér közvilágítását, tompa fénye inkább illeszkedett az esti hangulatához. Közvetlen mellette, a lépcsőfordulóban egy kislány ücsörgött. Fejét előrehajtotta, és a térdére támasztott vékonyka kezek úgy buktak elő a mindent elborító hajzuhatag közül, mint egy vízesés mögötti sziklaszirt kitüremkedő nyúlványai. A férfi eleinte tudomást sem akart venni a látványáról. Elsőként a kabátja ujja alatt lapuló órájára pillantott, majd zsebéből elővette a telefonját, és kényszeresen lapozgatott a kezdőképernyők között, mintha fontos információk után kutakodna. Pedig fogalma sem volt róla, hogy mit hol keressen, csupán a figyelmét szerette volna elterelni a lift érkezéséig. Régóta ismerte a hosszú szőke hajú kislányt. Tragikus életének minden mozdulata nyitott könyv volt a lakók számára, sorait mintha a sors írta volna egyenesen a lépcsőház hirdetőtáblájára. Édesapja alig két évesen elhagyta a családot egy életéhez jobban passzoló titkárnő miatt, az édesanya pedig néhány éve váratlanul elhunyt egy autóbalesetben. Azóta az édesanya húga és annak férje, ismertebb nevükön a Vancsa házaspár nevelte a gyereket, de a közösség egybehangzó véleménye szerint ez volt a legnagyobb büntetés, amit egy kislány egy ilyen tragikus esemény után elszenvedhet. A Vancsa házaspár férfi tagja rendszeres látogatója volt a környék italboltjainak, nem ritkán előfordult, hogy napokig senki sem látta. A második emeleten lakó Ilonka néni eleinte rendszeresen tett bejelentést a családvédelemnél, de a hivatal minden kiszállás alkalmával rendben találta a kislány életkörülményeit. Állandó túlélők- így jellemezte őket József, aki közvetlen Vancsák fölött lakott, és rendszeresen hallotta a heves vitává fajuló hangfoszlányokat. Ám mindhiába a nagy családi drámák és irdatlan veszekedések, a jelenség szinte eggyé vált a ház légkörével, Ilonka néni rendszeres ház előtti kertészkedésével, s a negyedikről kiszűrődő ütemes techno zenével, amit a sokadik csendháborításért tett feljelentés sem tudott tartósan elnémítani.

Sokan furcsán néztek Vilire, amikor lehajolt, és a papucsából kikandikáló lábúján kezdett tépegetni egy megfehéredett bőrdarabot. A fiú egy cseppet sem zavartatta magát, és amint végzett az önsebészeti eljárással, olyan nyugodtan nézett körbe, mintha csak egy italt rendelt volna magának. Előtte a betonozott tánctéren fiatalok táncoltak. Némelyikük sörösüveggel a kezében tántorgott az ütemes techno zenére, míg mások egyszerűen csak élvezték az utolsó nyári napok adta szabadságot, az érzést, hogy még utoljára kitáncolhatják magukból az testükben felgyülemlett erotikus képzeteket. Viliben is forrongott valami, de nem igazán tudta eldönteni, hogy mi tévő legyen vele. Szemeit úgy meresztette az előtte vonagló lányokra, mint egy remete, aki évtizedek magányában végre emberi lénnyel találkozik. Gondolataiban szinte mindegyiket bugyira vetkőztette, de csupán egy lány volt, akiért bármit meg tudott volna tenni. Emese. Már attól a pillanattól beleszeretett, amikor elsőként meglátta a strandon. Ő nem merte volna leszólítani, de Szisza Tibi, a gyerekkori barátja bevállalta, és úgy elkezdtek beszélgetni, mintha csak ezer éve ismernék egymást. Tibi híres volt arról, hogy szinte bármelyik lánnyal szót tudott váltani. Nem is feltétlen azért, mert vékony testalkata, és trendire zselézett haja bejött volna az összes lánynak, ez nála természeti adottság volt. A lányok szimpla jófejséget, és kellő önbizalmat láttak a fiúban, ami már elég volt egy laza eszmecseréhez. Vilire viszont ez nem volt jellemző. Ha megtetszett neki valaki, leginkább magában tartotta, és gondolni sem mert rá, hogy elhívja randizni. Még általánosban, évekig szerelmes volt a Kovács Helgába, sokak szerint az osztály legjobb csajába, de az iránta érzett plátói szerelem soha sem jutott túl egyfajta gondolati ösvényen. Egyedül Tibi tudott a dologról, és bár bíztatta a barátját, hogy rajta, írjon levelet és vallja be neki őszintén a lánynak az érzelmeit, Vili tarthatatlan bizonyult. Valójában mindig is gyáva és magába forduló alkat volt, aki úgy óvta érzelmi álomvilágát, mint legféltettebb kincsét az életében.

Egy férfi állt szembe a börtönablakkal. Kezét a mellette lévő kis szék háttámlájára támasztotta, s úgy nézte mereven a kis lyukon keresztül az eget, mintha csak először látná a nap aranyló ragyogását. Talán néhány perc telt el, amikor mögötte váratlanul elhúzódott a masszív fémrács. A férfi megfordult. Egy öltönyös alakkal találta szembe magát, aki egy dossziét helyezett a fal melletti kis asztalra, majd egyenesen az elítélt szemébe nézett. E pillantás mindent elárult a két ember viszonyáról.

Klotild emlékei között volt egy hely, amit a remény városának nevezett. Csak kitárta az elméjét az érdeklődő tekintetek előtt, és az ember szinte ott érezhette magát, behunyt szemmel sétálgathatott a szűk utcák kanyargós macskakövei között. A főtér drágakővel díszített szökőkútja, a katedrális és a több ezer éves városi könyvtár, amit személyesen Claudius római császár avatott fel, miután tudomást szerzett a város létezéséről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Klotild úgy beszélt mindenkinek a helyről, mintha csak ott született volna. Számtalan történet szőtt a mesebeli város köré, s a remény városa nem pusztán egy laza szerkezetű fantazmagória volt egy idős asszony képzeletében, amely után az ember egyszerűen csak legyintett a maga sajátos félbolond kegyelmével, hanem úgy volt megalkotva a tudatában, hogy bármelyik élő városvezető megirigyelhette volna.