Szőke hajszálak karcolták a lépcsőház elhanyagolt kövezetét. Egy idősebb férfi lépett be a kapun, arca mélyre szabott barázdái szinte köddé váltak a homályos előtérben. Lassan lépkedve felment a lépcsőn, majd megállt a pirosra festett liftszekrény előtt, és némán várakozott a nyikorgó hangú felvonóra. Felkapcsolhatta volna a villanyt a jobb kezénél, de jobban szerette a szemközti játszótér közvilágítását, tompa fénye inkább illeszkedett az esti hangulatához. Közvetlen mellette, a lépcsőfordulóban egy kislány ücsörgött. Fejét előrehajtotta, és a térdére támasztott vékonyka kezek úgy buktak elő a mindent elborító hajzuhatag közül, mint egy vízesés mögötti sziklaszirt kitüremkedő nyúlványai. A férfi eleinte tudomást sem akart venni a látványáról. Elsőként a kabátja ujja alatt lapuló órájára pillantott, majd zsebéből elővette a telefonját, és kényszeresen lapozgatott a kezdőképernyők között, mintha fontos információk után kutakodna. Pedig fogalma sem volt róla, hogy mit hol keressen, csupán a figyelmét szerette volna elterelni a lift érkezéséig. Régóta ismerte a hosszú szőke hajú kislányt. Tragikus életének minden mozdulata nyitott könyv volt a lakók számára, sorait mintha a sors írta volna egyenesen a lépcsőház hirdetőtáblájára. Édesapja alig két évesen elhagyta a családot egy életéhez jobban passzoló titkárnő miatt, az édesanya pedig néhány éve váratlanul elhunyt egy autóbalesetben. Azóta az édesanya húga és annak férje, ismertebb nevükön a Vancsa házaspár nevelte a gyereket, de a közösség egybehangzó véleménye szerint ez volt a legnagyobb büntetés, amit egy kislány egy ilyen tragikus esemény után elszenvedhet. A Vancsa házaspár férfi tagja rendszeres látogatója volt a környék italboltjainak, nem ritkán előfordult, hogy napokig senki sem látta. A második emeleten lakó Ilonka néni eleinte rendszeresen tett bejelentést a családvédelemnél, de a hivatal minden kiszállás alkalmával rendben találta a kislány életkörülményeit. Állandó túlélők- így jellemezte őket József, aki közvetlen Vancsák fölött lakott, és rendszeresen hallotta a heves vitává fajuló hangfoszlányokat. Ám mindhiába a nagy családi drámák és irdatlan veszekedések, a jelenség szinte eggyé vált a ház légkörével, Ilonka néni rendszeres ház előtti kertészkedésével, s a negyedikről kiszűrődő ütemes techno zenével, amit a sokadik csendháborításért tett feljelentés sem tudott tartósan elnémítani.
A lift ajtaja becsukódott, és a szerkezet nekiindult a hatodik emeleti célállomása felé. A kislány továbbra is lehajtott fejjel, mozdulatlan testhelyzetben gubbasztott a legalsó lépcsőfokon. Néhány csipogás után újra kinyílt a ház bejárati kapuja, és egy csinos, negyvenes éveiben járó nő lépett be az előtérbe. Szinte azonnal nyúlt a villanykapcsolóhoz, és keze nyomán a lépcsőház fényárban kezdett tündökölni. Amint megmászta azt a pár lépcsőfokot, amely felvezette a lakókat a földszintre, szinte megdermedt a mozdulatlan szőke látványától.
- Emília! Te mit csinálsz itt ilyen későn, drágaságom?
Válasz azonban nem érkezett. A lakók tisztában voltak vele, hogy Emília nem egy beszédes fajta, az illedelmes köszönéseken kívül nem igen hallotta senki a hangját. Még az iskolában sem beszélt többet a kötelezőnél, és bár nevelőanyja kötelező szándékkal hetente egyszer elvitte egy gyermekpszichológushoz, a néhány hónapja tartó terápia ellenére sem volt hajlandó számára felesleges eszmecserékhez. Barátai nem voltak, egyedül egy kínai kislánnyal került valamiféle bizalmi kapcsolatba, ám ez is csak az órán elhangzott feladatok elvégzésére korlátozódott. Emília pontosan tudta, hogy a hogyléte felöl érdeklődő nő a második emeleten lakik, és egy biztosítótársaságnak dolgozik. Elvált, és van egy vele egykorú fiúgyereke, aki egész álló nap számítógépes játékokkal játszik tanulás helyett. Eugéniának hívják, és hétköznap esténként elkíséri egy őszes hajú, mély orgánummal rendelkező ballonkabátos férfi, akivel a sötét folyosón szokott csókolózni. A férfi valószínűleg házas, és az elhangzott beszélgetések tanúsága szerint a nőért elhagyná a családját is, ha a körülmények ezt lehetővé tennék. De azok a fránya körülmények, Emília e szavak hallatán szokott összehúzódni a két emelet közötti eldugott fordulóban, és úgy hallgatja a két ember közt zajló semmitmondó beszélgetést, mintha csak egy páholyból figyelné egy külvárosi színház közönségbuktató előadását.
- Szép estét, asszonyom. – köszönt egy kedves kinézetű idős úr a harmadikról, aki szintén vetett egy pillantást Emíliára, amint kilépett a liftből. – Hogy van? – kérdezte Eugéniától, majd lesajnált arccal méregette a kislányt, aki ügyet sem vetett a beszélgetésre.
- Ahogy vesszük, de köszönöm. Végre vége a hétnek, és csak ez számít – jött a válasz, majd mindketten elköszöntek, és a kislány újra egyedül maradt a lépcsőházban.
Egy ház sohasem alszik, az ember nem is hinné, hogy péntek este lévén mennyien nincsenek még az otthonaikban. Emília számára az este egyet jelentett a délutánnal, vagy a hajnalok párás szuszogásával. Ideje nagy részét tanulással töltötte. Délután a szobájában írogatta szorgosan a számtanpéldákat, este pedig kilógott a lépcsőházba hallgatózni, szakadt mesekönyveket olvasgatni. Volt, hogy hajnalban is behúzódott a szokásos helyére, és együtt ébredt a nap első sugaraival. Aztán ha lebukott, hogy nem volt az ágyában, amikor kereste nevelőanyja, néhány napra felfüggesztette a lakásból való kiszökdösést. De a bejárati ajtót minden alkalommal nyitva találta, bármikor volt kedve a lépcsőházban való üldögéléshez. Az élet egyetlen értékét a szabadságban mérte, számára a mindenség egyet jelentett a szabad gondolkodással, a létezés kiváltságával, hogy minden döntés szabadon irányítható. Így hát nem érzett semmi kivetnivalót abban, hogy szabadon jár-kel azokon a helyeken, ahol biztonságban érezte magát. Ellenben azzal is tisztában volt, hogy a néha olyan furán viselkedő nevelőanyja egy idő után valóban besokall a viselkedésétől, és hogy elkerülje a nagyobb szankciókat, inkább erőt vett magán, és eljátszotta a kötelességtudó kislány szerepét. Ez e felállás mindkettőjüknek tökéletesen megfelelt. Az egyensúlyt csak nevelőapja tudta befolyásolni, aki megérkezvén éjszakai őrjáratából, hangos szóváltással tiporta szét a hazugságra épülő létük üvegképét. Ez minden héten megismétlődött, és Emília igyekezett távol tartania magát az eldurvuló szóváltásoktól. Szerencsére ritkán fordult elő, hogy pont otthon érte a nem várt találkozás, és olykor napokba telt, mire ismét a saját ágyában tudott elaludni. Nem is értette, hogy nevelőanyja miért fárad minden áldott nap egy álszent házasság szétporladt üvegdarabjainak összeillesztésével, egy olyan élet kirakatrendezésével, amelyik még arra sem méltó, hogy egy kínai kislánynak elmagyarázza.
De most gondolni sem tudott az alvásra, a lelkében leledző szabadságérzet kezdett egyre erőteljesebben a felszínre törni. Fejét felemelte, és két kezével erősen hátrasimította dús hajkoronáját. Talán a legtöbb ember már hazaérkezett a munkából, és a bulizni vágyó fiatalok is elindultak alapozni az éjszakára. Egy váratlan mozdulattal mégis felemelkedett a helyéről, és odasétált a lift előtt álló ablakhoz. A játszótér szinte kihalt volt, akár a lépcsőház, ahol ideje nagy részét eltöltötte. Egyedül egy alak ült a mászóka előtti padon, nagy barna kabátot viselt, fején pedig egy régi szabású kalap lehetett, amit Emília ez idáig csak a filmekben látott. Az alak egyszeriben felállt a helyről, visszanézett a kislányra, s mint egy kóbor szellem eltűnt a ködös rengetegben. Semmi sem maradt a helyében. Emília még egy darabig az ablak előtt vesztegelt az idegent után kutatva, de akármennyire ágaskodott és forgatta a fejét a méretes ablak előtt, egy árva lelket sem látott, csupán önmaga tükörképe csillant fel néha, ha egy autó tompa fénye bevilágított a homályos helyiségbe. Talán egy hajléktalan lehetett – gondolta magában -, és azzal a lendülettel már nyitotta is ki a szomszéddal közös erkély bejáratát, ami már évek óta megérett egy kiadós olajozásra. Az erőteljes nyikorgást követően az ajtó egy nagyot csapódott, és Emília pár lépést megtéve benyitott a lakásukba. A bejárat a konyhára nézett, s köztük húzódott a viszonylag hosszúnak mondható előszoba, ami a végében kettéágazott. A konyhában egy férfi ült egy asztalnál, két kezét a homlokának támasztotta. Pontosan ugyan abban a pózban volt, ahogy néhány órával ezelőtt Emília magára hagyta. Fehér trikót viselt, melynek oldalán kiterjedt, változó intenzitású vörösesbarna foltok uralkodtak. Ahogy az ember rápillantott a ruhadarabra, a vérvörös szín egyre mélyebb árnyalattal itta be magát a szövetek közé. A kislány tekintete mégis az előszobára szegeződött. A hűtőajtó különös eldeformálódása, s a falon lévő képek mind egy korábban végbemenő agresszióról árulkodtak. Az egyik ilyen alkotás egy pillangót ábrázol, amint éppen a virágok közé merészkedik, a másik pedig egy ladikot, amely hozzá van kötve a méretes fatörzshöz. Mindkettő digitális megoldással készült, tucat gyártásban, s mindkettőt olcsó üveglappal borították, amely hajlamos szilánkosra törni, ha egy emberi arc ütődik a felületéhez. Eredeti állapotában a pillangót is teljes alakban ábrázolták, de a szárnyak helyét most véres lenyomat keresztezett, amely a két szélén egyre jobban halványodott. Ennek látványára a kislányban előtörtek a szörnyű emlékképek, ahogy nevelőanyja teste megdöngeti az előszoba falát, majd a következő mozdulatnál már fejjel fúródik a hűtő ajtajának, és omlik össze a padlóra szóródott üvegszilánkok között. Az előszoba végében reklámújságok voltak szanaszét hányva, s az egyiken ilyen papírlapon egy vértől ázott szabóolló pihent. Emília nem szeretett volna ennél beljebb merészkedni, de mivel emlékei szerint a mobiltelefont a tévé mellé tette, így kénytelen volt erőt venni, s átmászni a felgyülemlett káoszon. Miközben célja felé közelített, az elé táruló látvány úgy vált egyre bizarrabbá. Szétdobált ruhadarabok, sáros cipők hevertek mindenfelé. Ahogy enyhén ráhelyezte lábát a nappali határában húzódó küszöbre, szemeit egy pillanatra behunyta, s megpróbált nem gondolni az élettelen női testre, amely közvetlen az ajtó és a könyves szekrény között feküdt a portól elszürkült padlózaton. A repedezett parketta hézagjai már kellően magukba szívták a végzetes sebből előtörő vérmennyiség nagy részét, de még így volt egy kiterjedt vértócsa, amely egy szabályos kört rajzolt a nő dereka köré. Emília ismét kinyitotta a szemét, és a sarokban lévő tévéállvány felé vette az irányát. Ahogy elhaladt nevelőanyja mellett, egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Megvetést érzett saját maga iránt, amiért nem roppant össze a történések hatására, amiért nem úgy viselkedik, mint más tizenéves kislány, akinek a nevelőapja meggyilkolja a drogos nevelőanyját, aki titkon mindig is vágyott a halálára. Nem lenne szabad józanságot érezni egy gyilkosság után, s különben is, az ilyen borzalmas dolgok nem feltétlen velejárója a tinédzserkornak.
Emília a telefont a kezében tartva azon töprengett, hogy miként hívja a rendőrséget. Zokogjon a beszélgetés közben, ahogy minden magafajta kislány tenne hasonló esetben, vagy tartson ki a higgadtsága mellett, és mérsékelt hanglejtéssel közölje a zsarukkal a kialakult tényállást. Végül az utóbbi mellett döntött. Beütötte a központi hívószámot, és szépen felépített mondatokban elmesélte, hogy mi történt a Kockásalma utca 3 szám alatti, földszinti lakásban. Amikor hosszas visszakérdezés után az ügyeletes rendőrtiszt végre felfogta az ügy súlyosságát, hogy ebben az esetben nem egy unatkozó kislány kezdi elmesélni az éjszaka álmodott borzalmak részleteit, azonnal elsápadt a vonal túlsó felén, és köszönés nélkül bontotta a vonalat. Ezután Emília egy pillanatra körbenézett a szobában, majd újra belépett a tárcsázóba, és kikereste azt a nevet a telefonkönyvből, akiben egyedül bízott, akivel váltana pár kedves szót, mielőtt órákig az ügyről kell majd beszélnie. CSHANG LU-nak hívták az illetőt, és késő este ellenére azonnal felvette a telefonját.
- Szia Lulu!- köszöntötte Emília az osztálytársát.
- Szia Emi. Hogy lenni? – érdeklődött a kislány a tőle megszokott akcentussal.
- Most már azt hiszem, jobban. – válaszolt Emília. - Mit csináltok? Esetleg átmennék majd hozzád egy kicsit később beszélgetni.
- Gyere! Én nagyon boldog. Mondok apának ajtó nyitva hagy.
- Akkor ezt megbeszéltük. Van még itt egy kis dolgom, aztán nálad vagyok.
- Jó, szuper.
- Szia Lulu.
- Szia Emi.